Debrecen – Így látja a műgyűjtő, aki szerint ha Tóth Menyhért Bécsben született volna, ma Picasso és Klimt mellett emlegetnénk.
Szűcs Tamás különös, sokoldalú egyéniség. A Fazekas-gimnáziumban érettségizett, ezt követően a gazdaság, az üzleti élet világa felé indult el. A baromfiágazatban voltak érdekeltségei, egy időben éttermet is üzemeltetett (a Dante nevét viselő helyre szívesen emlékezhetünk vissza), napjainkban pedig mint műgyűjtőt ismerhetjük. A Belvárosi Galériában nyílt, a hazai művészeti élet kiemelkedő ikonjának számító Tóth Menyhért munkásságát bemutató tárlat jelentős részben Szűcs Tamás gyűjteményére épül. Itt, a képek között találkoztunk és beszélgettünk vele képekről, művészetről, magyarságról – és még a borról is. Aminek – elsőre bármilyen meglepően is hangzik – jelentős szerepe volt abban, hogy elkötelezte magát a képzőművészet iránt.
A világ híres műkritikusainak sorba kellene állniuk ennél a debreceni kiállításnál
Szűcs Tamás számára a gyűjtés nem pusztán a befektetésről szól. „Azon kevesek közé tartozom, akik számára ez szenvedély” – mondja. S hogy honnan ez a vonzalom? Régi keletű, még gyerek volt, idézi fel, amikor 1978 körül rokonaik érkeztek Amerikából. Körbejárták az országot, nagyon sok múzeumba eljutottak, és mint mondja, máig emlékszik arra a pillanatra, amikor meglátta Szinyei Merse Pál Majálisát, ami a színeivel, a hangulatával azonnal magával ragadta. Nem is távolodott el ekkortól a művészet világától igazán, bármerre járt itthon vagy a nagyvilágban, kereste a galériákat. Így volt ez Párizsban és Dél-Franciaországban is, ahol a 90-es években elején eljutott Saint Paul de Vence híres galériájába. A fő falon az egyik oldalon Hantai Simon képe, a másikon François Fiedler alkotása fogadta (aki egyébként Fiedler Ferencként született Kassán).
– Döbbenetes élmény volt, hogy ott állok az egyik leghíresebb francia múzeumban, ahol két magyar festő munkái láthatók a középpontban.
Ez sok kérdést felvetett benne, többek között azt is, valóban a helyén kezeljük-e a magyar művészetet, ismerjük-e egyáltalán a jelentős alkotókat, tudjuk-e, milyen kincseink vannak ezen a területen.
Franciaországhoz egyébként két emlékezetes találkozás is fűzte, árulja el: először valójában a borok varázsolták el, aztán következett a művészet.
– Párizsban kiváló tételeket kóstolhattam, s ez elvitt arra, hogy ismerjem meg jobban ezt a területet is. Aztán amikor rádöbbentem, hogy mind a magyar borászatnak, mind a magyar képzőművészetnek csodálatos, kiemelkedő egyéniségei vannak, olyan eredeti értékeket tudunk létrehozni mindkét területen, melyek világviszonylatban is kiemelkedőek, új utak nyíltak az életemben.
Kezdetben a borok, a borászkodás és a vendéglátás felé fordult Szűcs Tamás érdeklődése, a képzőművészetre akkor lett több ideje, amikor a Dante étterem bezárt.
– Mindig azt kerestem és keresem, ami igazán jellemző ránk, magyarokra, ami igazán sajátos. Nem a dekoratív, könnyen befogadható világot, hanem ami mögött tényleg mély filozófia nyílik. Úgy gondolom, nekünk, magyaroknak nagyon tehetséges, eredeti művészeink vannak, de nem kaptak és nem kapnak igazán komoly elismerést.
Szűcs Tamás figyelmét Tóth Menyhértre egy másik gyűjtő, Keresztes László hívta fel. Ám kellett némi idő ahhoz, hogy utat találjon a festőhöz, hiszen általában csak egy-egy képével találkozhatott, és a 2004-es centenáriumi tárlaton látottak döbbentették rá, micsoda értékről van szó.
– Hamvas Béla és Kemény Katalin nyomán indulva úgy látom, hogy a magyar művészetben van egy irányzat, ez a Csontváry Kosztka Tivadar, Ferenczy Károly Gulácsy Lajos, Vajda Lajos nevével fémjelzett vonal, s őket „magyar igazságkeresőknek” lehet nevezni. Ezt a névsort Kondor Bélával és Tóth Menyhérttel kiegészítve úgy gondolom, hat olyan művészről van szó, akik a huszadik századi európai művészetben páratlan értéket hoztak létre. Nekünk, magyaroknak ezt a művészetet meg kellene ismerünk. Nem könnyű utat találni hozzájuk, hiszen nem „trendi” látványfestőkről és látványfestészetről van szó, ez nem a dekoratív vonulat, nem a nyugati művészetet követő 20. századi magyar alkotók világa – mondja Szűcs Tamás, aki a művészettörténet és a művészeti oktatás felelősségét is felemlegeti ezen a téren.
– Sokkal komolyabban kellene venni az iskolai művészeti oktatást. Ez lehetne az alapja annak ugyanis, hogy a modern művészet megnyíljon előttünk, ezért véleményem szerint legalább akkora hangsúlyt kellene fektetni rá, mint mondjuk az irodalomtanításra.
Tóth Menyhért képei között sétálva Szűcs Tamás úgy fogalmaz: a magyar művészet kimeríthetetlen kincsestár, mindig lehet olyan alkotásokat és életműveket találni, melyek megérdemelnék a közönség figyelmét.
– Meg kell ismernünk a saját értékeinket, azokat a teljesítményeket, amelyekre büszkék lehetünk. Ez a tárlat világszám: valójában itt kellene sorba állnia a leghíresebb művészettörténészeknek és műkritikusoknak, hogy lássák ezt az anyagot. Ha Tóth Menyhért nem Szegeden környékén, hanem Bécsben született volna, akkor ma túlzás nélkül Klimt és Picasso mellett (vagy előtt) emlegetné őt a világ.
Kérdésünkre, hogy aki belép e kiállítótérbe, hogyan közelítsen ezekhez az alkotásokhoz, mit lásson meg bennük, hogyan fedezze fel ezt a világot úgy fogalmaz, a kulcsszavak a szeretet, az igazság és a magyarság.
– Tóth Menyhért azt mutatta meg, ami ránk, magyarokra jellemző. Alkotásait áthatotta az olthatatlan igazságkeresés, a társ, az összefogás keresése. Tökéletesen tisztában volt a technikákkal, pontosan tudta, hol tartanak a kortársak. Nem műkedvelő volt, hanem egy zseniális művész. A magam részéről kötelességemnek érzem, hogy műveit minél több embernek megmutassam.
Tóth Menyhért képeiről, a „képíró bölcs” örökségéről július 24-én Szűcs Tamás gyűjtő, a jogörökös Zsellér Jenő, valamint Pap Gábor művészettörténész folytat majd beszélgetést 17 órától a Kossuth utcai Belvárosi Galériában.
