Forrás: https://index.hu/kultur/klassz/xt1125/
Árpa Attila, a Való Világ exproducere meghágja Nagy Kriszta festőnőt. A Tereskova énekesőjeként ismert kortárs képzőművész festményével a szexcentrikus közélet ellen tiltakozik. Riporterünk kideríti, hogy miért akar egy művész mustárreklámot készíteni, majd szembesíti a meghökkent modellt a festménnyel.
“Árpa Attila rámászik Nagy Kriszta képzőművészre? Ez látható a festményen?” – kérdeztem óvatosan informátoromtól, aki veterán médiaharcos elfogulatlanságával pontosított: “Megdugja. Hátulról – majd hozzátette, – még senki nem tudja, hogy Nagy Kriszta ezt a képet festette a kortárs képzőművészeti árverésre. Botrány lesz.” És bontotta a vonalat.
Tekintse meg képeinket!
Az ember, ha éveket húzott le valamely közép-európai ország médiájában, továbbá látta Alföldi Róbert festményeit és Esztergályos Cecília kisplasztikáit, már nem lepődik meg semmin. Tudomásul vettem tehát, hogy a kilencvenes évek alternatív kultúrkörében a Tereskova énekesőjeként ismert művésznő ragaszkodik hozzá: a percekkel érkezésem előtt befejezett és egyébként szupertitkos festményét a műterme előtti lépcsőfordulóban mutassa meg nekem.
A budai bérházban csend honolt. Nagy Krisztának szerencsére nem kellett emelgetnie az önmagát és az őt unott arckifejezéssel meghágó médiajuppit ábrázoló vásznát, hogy utat adjon valamely kedves szomszédnak. Csendben szemléltem a számítógép-alapú, popartos, szürreális és képregényes stílusjegyeket felvonultató festményt. Igyekeztem nem összehasonlítani a kép lenge öltözetű szereplőjét a mellette álló modellel és festővel.
Lehetek az artdirektorod?
Később higgadtan fogadtam azt is, hogy a mű megtekintése után Kriszta trendi kocsma helyett éppen egy bőrfoteles, gyarmati eleganciát sugárzó éttermet javasolt a részletek megvitatására.
Részletek nagy számban voltak a festményen. “Lehetek az artdirektorod?” – kérdezi például a kompozíció lecsúszott bugyival ábrázolt nő hőse. “Keep cool bitch! Érted a bolygókat is lefejelem!” – feleli a távolba révedő egykori RTL-kreatívigazgató, kezét Kriszta csípőjén nyugtatva.
“Gyömbért kérek” – rendel, már a valóságban a festőnő, hirtelen viszkire módosít, aztán mégis marad a gyömbérnél. A CEO-khoz és regionális igazgatókhoz szokott pincér rezzenéstelen arccal veszi tudomásul azt is, hogy “A nő egyetlen esélye, a hím szerelmének játékszere.”
Ez ugyanis a kép címe, mondja már nekem Kriszta. “Fél éve folyamatosan ebbe a problémába futok bele. A nő szükségszerű megalázottságát látom magam körül” – ejt meg egy gyors összefoglalást, közben az italokkal érkező pincérre mosolyog. A mellényes úr tekintetéből kiolvasható, hogy bengáli tigris támadása esetén is igyekezne megőrizni kimért stílusát. Csak összeszorított ajkain látszik, hogy a főételek ismertetéséből kizökkentette Kriszta felvételijének története.
Nagy Kriszta, még a Tereskova-érában, négyszer próbált bekerülni a Képzőművészeti Egyetemre, tudtuk meg. Végül akkor vették fel, mikor rájött, nem miniszoknyában, kifestve, hanem zsíros hajjal, koszos nadrágban célszerű megjelennie a férfitagokból álló bizottság előtt.
“Sváby Lajos rektor azt mondta, alázat kell a művészethez. Ami igaz. De nem kell alázat az egyetemi tanárokkal szemben – mondta, majd rendelt. – Nem könnyű nőként érvényesülni egy ilyen férfiközpontú társadalomban.” A nőnemű György Péter. A pincér szerencsére már visszavonult, mikor Kriszta konkrétumokra vetítette a témát: “Az emberek azt hiszik, karrierista csaj vagyok, és mindenkivel kúrok, hogy előrejussak. Te is ezt gondolod?”
“Én igazán nem… senkitől, hogy…” – válaszoltam frappánsan.
“Nagy grafikai cégnél dolgozhatnék – folytatta – ha elfogadom, hogy a vezető csak akkor hajlandó velem dolgozni, ha úgymond semmilyen fal nincs közöttünk”.
“Megtévesztő lehet, hogy ugye a képen viszont…” – jegyeztem meg.
“Ez a dolog nem történt meg. A képen rajta van az a szó is, hogy ‘nem’. Fejjel lefelé, a rózsák közé rejtve, de ott van. A festmény arról is szól, hogy az emberek manapság már nem is hazudnak. Olyan szinten nem mondanak semmit, hogy neked kell kitalálni, a ‘Lefejelem érted a bolygókat is’ valójában azt jelenti: nem.”
“Árpa Attila személyesíti meg ezt a mentalitást?” – vágnék a közepébe, de Kriszta meglepő módon visszakérdez: “Árpa Attila?”
“Úgy értem a festményen.”
“Az csak egy férfi.”
“De Árpa Attilára hasonlít. Megismerem.”
“Persze, mert a fényképéről csináltam. Gyűlölöm ezt a realista pepecselést. De annyira nincsenek jellegzetes attribútumai, hogy csak így tudtam megjeleníteni” – mondja magától értetődően.
Nem kapok ugyan kimerítő magyarázatot, de sikerként könyvelem el, hogy végül megegyezünk, a férfi a képen mindkettőnket az RTL egykori kreatív igazgatójára emlékeztet, és az egyszerűség kedvéért, de csak mert én ragaszkodom hozzá, innentől Árpa Attilaként fogjuk emlegetni.
A showman
“Árpa Attila a könyvében Magyarország egyik lehetséges sztárjának nevezett Erdélyi Zsolt és Para-Kovács mellett – vezet be a koncepció mögötti univerzumba a festőnő, aztán megtudom, később meg is kereste őt, hogy felkérje műsorvezetőnek a rádiójába. – Akkor kérdeztem meg tőle, hogy lehetek-e az artdirektora.”
A megdöbbenést lehetetlen volna leplezni. Tehát mégis valós eseményt dolgoz fel a kép? Hasonló arckifejezést ölthetek, mint az első randevúját bonyolító pár férfitagja a szomszéd asztalnál, mikor elhangzik: “Árpa sajnos nem látott engem a szeme előtt ingó nagy farkától.”
Az események így nem rendeződtek a festményen bemutatott formába, tudom meg. A macsó eltűnt a szellemi és fizikai horizontról, Nagy Kriszta pedig sajnálattal jegyezte meg: “Ugyanúgy nem csinálhattam neki reklámot, mint másoknak sem. Például az ARC-nak az idén. És már nem tesz boldoggá Geszti Peti ‘igen Kriszta, igazad volt’-ja sem.”
“Képzőművészként reklámokat szeretnél csinálni?” – kérdezem, mintha Besenyei Péter műrepülő világbajnokot hallanám permetezőhelikopteres állásért könyörögni.
“Elkészíteném Magyarország első jó reklámját, ha hagynák. A reklám is csak olyan médium, mint a vászon. Erről szólt a ‘Kortárs képzőművész vagyok’ óriásplakátom is. Hajlandó lennék akár kóla- vagy mustárhirdetést is csinálni.”
“A képen amúgy bárki lehetne a seggem mögött. De Árpa mégiscsak jobban mutat, mint valami öreg, dagadt csávó” – vesszük át a kávét a pincértől. A szipojlázadás közepette tanulhatta ki a szakmát, döbbenek rá, miközben Kriszta élénken megjegyzi: “És hogy miért éppen baszás van a képen? Manapság folyamatosan és mindenhol erről van szó. Ez fejezi ki legjobban a magyarországi helyzetet.”
A bonyolult személyiség
A bőrfoteles klub személyzete már visszanyerte kimért stílusát, mikor sikerült elérnünk Árpa Attilát. A filmjét forgató médiaszakember éppen olyan keresetlen természetességgel reagált a hírre, mint bárki, akit szembesítenek azzal, hogy egy olajfestmény főalakja, és mellesleg egy neves képzőművészt penetrál flegma arckifejezéssel.
Miután az egykori kreatív igazgatót meggyőztük, hogy kétséget kizáróan ő áll Nagy Kriszta háta mögött, Árpa örömének adott hangot: “Még soha nem festettek le.” Az alkotás folyamatának szubjektív oldalát hangsúlyozva ugyanakkor kifejtette, hogy a képek inkább az alkotó belső világáról, semmint a konkrét valóságról beszélnek.
Árpa elmesélte, hogy valóban találkoztak munkája kapcsán, de végül nem lett semmi a dologból. Pedig Nagy Krisztát tartja a jövő egyik lehetséges médiasztárjának, idézett könyvéből a rendezőként debütáló médiaszakember.
Vajon a festőnő arra használta alakját, hogy hírnevén kersztül a siker vizeire vitorlázzon? – tettem fel belemenős kérdést, de Árpa Ranschburg Jenő bölcsességével mutatott rá: “Kriszta nem azokkal foglalkozik, akiktől akar valamit. Hanem azokkal, akiket nem ért. Úgyhogy büszke vagyok rá, hogy olyan bonyolult személyiség vagyok, akit érdemes megfesteni.”
